A Római Birodalom a görögöket is leigázta, a görög kultúra viszont Rómát. A görög istenek, a mitológia és a drámaköltészet is a római kultúra részévé válik. Rómában azonban a tragédia kevéssé vált népszerűvé, a komédia viszont virágzott.
A görögök utánzása előtt is volt római népi színjátszás, az atellana-játék, ami körülbelül egy szüreti mulatságnak felelt meg. Nevét egy településről kapta. Állandó szereplőkkel dolgozott pl. Macco vagy Maccus, az „álhülye”, Dossenus, a haspók, Bucco, a kopasz bolond vagy Pappus, a vén.
Az atellánán kívül fontos műfaj volt még a pantomim, melyet előadó (narrátor), kórus és zene is kísért, valamint a mimusjáték (szintén énekkel és tánccal), melyet maszk nélkül adtak elő, és nők is szerepelhettek benne. Jellemzőek voltak még a mítosztravesztiák (mítoszok kifigurázása) és a phlüaxok (bohózatok).
A római színház nem völgybe épült, mint a görög, hanem egy, a városban magasodó épület volt, de a görög mintát követve. Népszerűek voltak az arénák (pl. állatviadaloknak) és az amfiteátrumok (= két teátrum „szembefordításából” épült). Az orkhesztrának nem volt már jelentősége, nem volt kórus, ezt a helyet az előkelő nézők helyei váltották fel. Újítás volt a függöny. A scene fronsot, azaz a színpad hátsó falát megmagasították, így az egész épületet be tudták fedni ponyvával rossz idő esetén. Világítás még itt sem volt, nappal játszottak. Egyszerű díszleteket használtak: festett fatáblákat toltak be. A jelmez és a maszk a görög mintát követte. A társulat vezetője az ún. dominus gregis volt. Voltak próbaelőadások, de a drámák nem versenyeztek egymással, mint a görögöknél, és az sem volt fontos, hogy mindig új művet vigyenek a színpadra.
A szegényebb társulatok ún. pulpitumon, azaz faemelvényen játszottak a templomok mellett, tereken.
A rómaiaknál a színház tömegmédium volt. Caesar idején 40 „színházi nap” volt, később ez 100-ra is emelkedett.
A komédiának két fajtáját ismerték. Ha a történet görög környezetben játszódott comoedia palliatanak, ha rómaiban comoedia togatanak hívták a pallium és a tóga után. Tartalmi ülönbség azonban nem volt a két típus között.
LIVIUS ANDRONIUCUS, egy tarentumi rabszolga, aki az Odüsszeiát is lefordította latinra, azt a feladatot kapta, hogy fordítson le egy görög tragédiát és egy komédiát. Valószínűleg így indult a latin nyelvű dráma karrierje a görög mintát követve. A római komédia két nagy szerzője PLAUTUS és TERENTIUS.
PLAUTUS Kr. e a III. században élt. Társulatával 30 éves koráig járta Itáliát. Valószínűleg kocsmakertekben léptek fel legtöbbször. (A rómaiaknál a színészet nem számított olyan szent feladatnak, mint görög elődeiknél. Épp ellenkezőleg, a színészekről azt gondolták, pénzért mulattatnak, kiszolgálják a közízlést. A társadalmi helyzetük sem volt megbecsült.)
Plautus drámáiban sokszor gúnyolódik, köznapi, gyakran trágár nyelvet használ. Nagyon népszerű volt. Szereplői hasonlóak Menandrosz figuráihoz: szigorú apák, léha fiúk, szajhák, élősdik, hencegő katonák uzsorások, dajkák, kerítők – mind, akik a későbbi komédiairodalom alakjai is. Művei közül talán legismertebbek: az Amphitruo (Amphitryon történetének újabb feldolgozása), A bögre (hőse a tipikus fösvény), Az ikrek (Shakespeare Tévedések vígjátékának vélt elődje) és A hetvenkedő katona.
A pun TERENTIUS eredetileg szintén rabszolga volt. Kr. e . a II. században élt. 25 évesen tűnt el Görögországot járva. 6, eléggé hasonló komédiája maradt fenn (Az androsi lány, Az élősdi, Herélt, Az anyós, Önkínzó, Testvérek). Terentius kevésbé szókimondó, mint Plautus. Mértéktartó, „illendő” humorának köszönhetően még a középkorban is olvasták. Nála is örök téma a szerelem, a nemzedékek vitái, de az öregekről tisztelettel ír.
A római tragédia legjobb alkotásai (egy Varius-mű és Ovidius Medeája) nem maradtak fenn, csak olvashatunk róluk. Augustus korában, az aranykorban keletkeztek, Plautus és Terentius munkássága után. A későbbi szerzők közül SENECÁt, Nero nevelőjét kell megemlítenünk. Tragédiái ugyan nagy hatással voltak a későbbi korokra, de főként a görög tragédiaírók témáit gondolják újra ugyanolyan formai eszközökkel (pl. Medea, Phaedra, Oedipus, Agamemnon). Cselekményei kevésbé bonyodalmasak, de nagy hangsúlyt fektet a kegyetlenség ábrázolására, a páthoszra, a végletekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése