Színház a századfordulón – DRÁMATÉTEL

Pár gondolat a kor művészetéről

   A századfordulón (19-20. század) több stílusirányzat élt párhuzamosan egymás mellett a magyar művészet minden ágában. Jókai Mór a 20. század elején halt meg, amikor még népszerűek romantikus regényei, de 1908-ban már megjelent a Nyugat is (pl. Ady szimbolista verseivel).

   Ebben az időben – különösen a millennium kapcsán – sok, máig nemzeti kincsünknek tartott épület épült, pl. az Országház (Steindl Imre), a Halászbástya és a Mátyás-templom (Schulek Frigyes), a Szent István-bazilika, a Fővámpalota és az Operaház (Ybl Miklós) eklektikus stílusban, azaz különböző korok formakészletéből válogatva (kb. = vegyes stílus). A szecesszió is elsősorban az építészetben jelenik meg (pl. Lechner Ödön: Iparművészeti Múzeum), illetve a képzőművészetben (pl. Rippl-Rónai József festményei, Róth Miksa üvegablakai, Zsolnay Vilmos kerámiái). A színházművészetet a kor stílusirányzatai közül elsősorban a naturalizmus, a szimbolizmus és az expresszionizmus határozta meg. A naturalizmusra a valóság pontos ábrázolása jellemző. A naturalista művek gyakran foglalkoznak a társadalmi igazságtalanságokkal, a szegényebb néprétegekkel. Vizsgálják az öröklődés és a környezet hatását is az emberre (pl. Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélése). A szimbolizmus ezzel szemben a dolgok mögött, a felszín alatt meghúzódó valóságot szeretné ábrázolni, szubjektíven, jelképesen. Az expresszionizmus pedig a személyes, belső érzelmek kifejezésére törekszik, ezért gyakran használ erőteljes vagy eltúlzott kifejezőeszközöket.

Színházak

   A 19. század végén a Nemzeti Színházat Szigligeti Ede, az Operaházat Erkel Ferenc vezette, de a századfordulóra több másik intézmény is jelentőssé vált a fővárosban. A mai Blaha Lujza téren állt a Népszínház (1908-ban ide költözött a Nemzeti társulata), amely főleg népszínműveket, operetteket játszott. Igazgatója, Vidor Pál sokat tett azért, hogy a fővárosban egyre szaporodó kisebb operettszínházak és mulatók mellett is nyereséges legyen színháza, de egy idő után ez már nem sikerült. A Népszínház színészei között volt pl. Tamássy József, Pálmay Ilka, Küry Klára, Hegyi Aranka.

   A Magyar Színház is a századfordulón, 1897-ben debütált a Rákosi és Beöthy családok vállalkozásaként. Gyakoriak voltak színpadán az angol operettek és a francia vígjátékok. Itt játszott pl. Fedák Sári, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Törzs Jenő, Darvas Lili, Kabos Gyula.

A Király utca 71-ben működő Király Színház fő profilja az operett volt. Játszották pl. a Gül babát, a Csárdáskirálynőt, A víg özvegyet. Legnagyobb sikerük Kacsóh Pongrác János vitéze volt (1904-ben mutatták be), János vitézt Fedák Sári, Iluskát Medgyaszay Vilma alakította.

   Meg kell még említeni a rövid életű (1904-1908), de annál színvonalasabb munkát folytató Thália Társaságot, illetve a kabarét, amelynek két fő egyénisége Nagy Endre és Bárdos Artúr voltak.

   1896-ban, a millennium évében nyitotta meg kapuit a Vígszínház. Igazgatója Ditrói Mór volt, aki főleg Kolozsvárról érkezett színészekből állította össze társulatát (pl. itt játszott Hegedűs Gyula, Varsányi Irén, Góth Sándor, Tanay Frigyes, Fenyvesi Emil). A Víg elsősorban bohózatokat, könnyebb lélegzetű, szórakoztató darabokat játszott, de a Csehov-, Shaw- vagy Ibsen-darabok is gyakoriak voltak a repertoárjában. Kiváló „házi szerzői” is voltak, pl. Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Heltai Jenő vagy Szomory Dezső. 

Drámaírók

   Bródy Sándor (1863-1924) A dada című műve a korban népszerű cselédtémával foglalkozik (ld. Kosztolányi: Édes Anna), A tanítónő pedig a falusi iskolába került Tóth Flóra története. Fia, Hunyady Sándor (1890-1942) is írt drámákat (pl. Fekete szárú cseresznye).

Lengyel Menyhért (1880-1974) írói pályája sokszínű. Ő írta Bartók A csodálatos mandarinjának szövegkönyvét, krimiszerű drámáját, a Magyarországon élő japánokról szóló Tájfunt Kosztolányi is méltatta. Élete második felében Hollywoodban élt, ahol az ő nevéhez fűződik a Ninocska és a Lenni vagy nem lenni forgatókönyve.

   Szomory Dezső (1969-1944) drámáinak szereplői többnyire kispolgárok, illetve több drámájának –pl. Györgyike, drága gyermek, Hermelin - szereplői nehéz sorsú színinövendékek, színésznők.

   Az előbbiekhez hasonló a hangulata Heltai Jenő (1871-1957) Tündérlaki lányok című drámájának. Tündérlaki Boriskától elfogadja a család, hogy eltartja őket, de képmutatóan le is nézik életmódjáért. Szintén népszerű műve  a Naftalin vagy A néma levente, amely  a Ziliát játszó Bajor Gizinek hozott nagy sikert.

   A kor drámái sokféle témával, sokféle stílusban foglalkoztak. Sok mű a nemzeti hagyományőrzést, mások a társadalmi kérdéseket tartották fontosnak, de divatosak voltak a franciás társalgási drámák is. Az utóbbihoz sorolható Herczeg Ferenc (1863-195) Kék rókája is, aki a két világháború között „írófejedelemnek” számított. A Kék róka egy szerelmi négyszög története. Nem kíván nagyon mély jellemeket vagy társadalmi problémákat bemutatni – szalonvígjáték. Herczeg híres drámája a Bizánc is, melynek főszereplője, Konstantin gróf Tisza István megfelelője.

   Barta Lajos (1878-1964) Szerelem című drámája „a magyar három nővér”. Füst Milán (1888-1967) a Nyugatban is publikált. Népszerű drámái a IV. Henrik és a naturalista Boldogtalanok. Utóbbi főszereplője, Huber Vilmos, aki két nő között próbálja megtalálni a boldogságot, de a szereplők boldogtalansága nem csak egyszerűen a szerelmi háromszögből fakad. Szép Ernő (1884-1953) „szomorkás hangulatú” darabjai közül a Vőlegény, a Patika és a Lila ákác voltak a legnépszerűbbek.

   A ’30-as években több szerző a franciás társalgási drámáktól eltérő, társadalmi vagy lélektani témájú drámákkal jelent meg. Ekkor írta színpadra Móricz Zsigmond (1879-1942) részben naturalista epikus műveit (pl. Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Úri muri, Forr a bor). Ekkor jelenik meg Németh László (1901-1975) is a drámaírók sorában, többek között Villámfénynél című társadalmi és lélekelemző drámájával, illetve történelmi témájú műveivel (pl. II. József, Galilei); az erdélyi Tamási Áron, akinek művei az avantgárdból és a folklórból egyaránt merítenek (pl. Vitéz lélek, Tündöklő Jeromos, Énekes madár); és Márai Sándor (18-1989) is pl. Kaland című drámájával, melynek főhőse felesége és annak szeretője utazását támogatja, amikor kiderül, a nő halálos beteg, de egyúttal saját magát is megpróbálja újra megtalálni, új életet kezdeni.

   A szaporodó kőszínházak és állandó társultok jobban lehetővé tették, hogy a színházak állandó díszlet- és jelmeztervezőkkel dolgozzanak. A díszletek a századforduló után elsősorban a naturalizmus jegyében születtek. Jelentős díszlettervezők ekkor pl. Bánffy Miklós és Kéméndy Jenő. A jelmeztervezők közül pedig pl. Nagyajtay Teréz, Márk Tivadar és Vogel Eric tevékenysége emelkedik ki ekkor.